Pogacsics Krisztiánnak
Mikor egy kapus azzal lett világhírű,
Hogy a súlypontját rossz lábára helyezte,
És az évszázad gólját életre hívta,
Majd az ünneplő csatár után eredt,
S együtt rohangált a másik tizeneggyel,
Ifjú csikóként nyihogott önfeledten,
És a képsort az összes tévé leadta
Másnap, harmadnap, Szilveszter előtt
S minden évtized végén, míg a világ áll;
És a csatárról már senki sem beszélt,
Csak őt mutatták, akinek az arcára
Az volt írva, hogy: van egy minden fölötti,
És ellenünkre, s összes épeszű vágyunk
Fölé rendelt és védhetetlen öröm,
Melybe, nincs mese, ha jön, bele kell állni –
S mikor kérdezték, ő mindig azt felelte,
S nem is hazudott, hogy az élete álma
Visszapörgetni az időt, és megfogni
Azt a labdát, mely végül híressé tette,
De a kudarcot nem gondolja kudarcnak,
Mert ő látta a csodát legközelebbről,
És Isten lépett a jobb lábára aznap.
